Először úgy volt, csak egy kicsit rendet rakunk. Aztán a kezembe vettem az ásót, hogy legyen egy zöldségeskert. Nem volt jó a talaj, tele volt gazzal. Le kellett cserélni, mert nem akartunk vegyszerezni. Még több ásás és talicskázás, órákon, napokon, végül heteken keresztül. Ha már egyszer elkezdtem, csináljuk meg rendesen. Közben tengernyi idő gondolkozni, elmerülni a környezetben.
Mit nem csinálunk jól? Miért kellenek újra és újra azok az istenverte háborúk? Miért égnek az erdők? Miért nem akarjuk meghallani a szenvedést? Miért lesz a szerelemből gyűlölet? Miért csak ideig-óráig megy az összefogás, a közös akarat?
Egy újabb földalatti hangyakolónia kerül az ásó útjába. Mi legyen? Ások odébb és figyelem őket. Percek alatt újrarendeződnek, mindenki cipel a hátán egy tojást, én mennek velük valami új helyre. A kaotikusnak tűnő felbolydulásban is ott a céltudatos rendezettség, a kérdés nélküli együttműködés. Minden egyes apró lény azonnal tudja a dolgát.
Itt vagyunk mi, állítólag az evolúció csúcsa, mégsem tudjuk a dolgunkat…
Miért ilyen nehéz a természettel harmóniában élni? Talán csak félek a nagy változástól. Hátrahagyni a megszokott környezet, és a kényelmes életet. Sosem fogom megérteni a természetet a betonrengetegből. Ehhez nem elég kimenni a Pilisbe egyet sétálni és átölelni pár fát. Alá kell benne merülni.
Mert a természet mi vagyunk
A hosszú utunk összes lépcsőfoka, az egysejtűektől a madarakon át a főemlősökig, itt van körülöttünk. Minden egyes sejtünkben ott a sokmillió évnyi emlék. És ezek az emlékek tartozni akarnak valahová. Megtalálni a kötődésüket mindahhoz, amihez mindig is tartoztak.
Akkor jöjjön az alámerülés. Végérvényesen hátrahagyom a várost, a 300 nm-es családi házat a 30 nm-es folyóvíz nélküli faház váltja fel. Nincs biztos bevétel, minden költséget le kell faragni. Egyik napról a másikra élni. Nincs “B” verzió, mert nincs “B” bolygó sem. És ezek az évek talán az utolsó lehetőséget jelentik arra, hogy megértsük: mit nem csinálunk jól.
Megérkeztem Égikertbe. Készen állok az alámerülésre.
