30 éve foglalkozom közösségfejlesztéssel, de még mindig hiányosnak érzem a tapasztalataimat. Szinte naponta tanulok valami újat arról, mitől működik vagy épp nem működik az együtt – mindegy, hogy két ember társas kapcsolatáról, egy mikroközösségről vagy egy egész társadalomról van szó.
Sok élményt adott ezen a téren az a négy éves kisközösségi együttélés, amit kifejezetten tapasztalatszerzési szándékkal indítottunk 2015 nyarán 8 emberrel, egy szentendrei családi házban. Az volt a kimondott cél, hogy egy intenzív és tudatosan tervezett önismereti folyamaton keresztül tapasztalatokat szerezzünk a lelki-érzelmi alapon szerveződő kisközösségekről. Monitoroztuk a pszichés folyamatainkat, tanultuk a konfliktus-kezelési mechanizmusokat. Két év után egy olyan előre nem tervezett szituációt is megtanultunk menedzselni, hogyan lehet kisközösségként gyerekeket vállalni és nevelni, végül ez lett talán az egyik legtanulságosabb szála az együttélési kísérletünknek.
De érdekes módon legalább annyit tanulok a közösségek működéséről itt, Égikertben, pedig az életem most inkább egy magányos szerzetesére hasonlít. Új elemekkel és perspektívákkal gazdagít, hogy van időm és lehetőségem megfigyelni az állat- és növényvilág közösségeit. És ebben a korábbi együttélési tapasztalataimból okulva nagyobb szerepet kap az érzelmi ráhangolódás, mint az analitikus megfigyelés és elemzés.
Most mégis megpróbálom összefoglalni, hogy minden eddigi tapasztalatom és tudásom szintetizálásából milyen következtetéseket vontam le arra vonatkozóan, hogy mitől lesz egy közösség összetartó, fejlődőképes. Milyen kritériumok mentén kell szerveződnie, ha azt akarjuk, hogy egyszerre legyen dinamikus és adjon biztonságérzetet a tagjainak? Azaz: mitől válik a közösség egy élő organizmussá?
Az alappillérek
Az élő közösség négy alappillére: azonos életfelfogás, hasonló problémamegoldási mechanizmusok, közös célok, felelősségvállalás. Ezeket fogom most részletesebben kifejteni.
Azonos életfelfogás: minden embernek van egy idearendszere, ami meghatározza az értékrendjét és a döntéseit.
Az idea (képzet) itt azt jelenti: azoknak az információknak az összessége, amiket a saját életünkben érvényesnek és valóságosnak fogadunk el, ezek a tudatos és tudattalan mentális tartalmak képezik az identitásunk bázisát.
Egy kicsit filozofikus leszek, de muszáj erre részletesen kitérni, mert ez meghatározó tényezője az életünknek, akár tudatosak vagyunk rá, akár nem. És ennek az ismerete nélkül nem fogjuk megérteni, mitől működik az egyik emberi kapcsolatunk, egy másikat pedig miért vagyunk képtelenek hatékonyan működtetni minden próbálkozásunk ellenére. Ugyanis esszenciális jelentőségű, mi történik két ember között akkor, amikor kiütköznek az idearendszerek közötti különbségek, és ezek konfliktusokat generálnak.
Az idea egy pszichés motiváció, ami segít bennünket abban, hogy eligazodjunk a világban. Úgy is felfoghatjuk, hogy a idearendszerünk a külső ingerekre adott mentális-érzelmi reakcióink összessége. Nem mélyedek most el a fogalom pszichológiai elemzésében, csak röviden összefoglalva: az ideáink részben múltbéli tapasztalatokon, részben projektálásokon, részben traumáink és vágyaink ütközésén és összefonódásán alapulnak.
Csak a példa kedvéért: két vagy több ember közös érdeklődési területe is az ideákon alapul. Ugyanazokra a dolgokra vagyunk kíváncsiak, mert valamiért jelentőséget tulajdonítunk nekik az életükben. Tehát hasonló (érdeklődő) reakciónk van egy külső ingerre.
Talán megfigyelted már a saját életedben is, hogy a konfliktusaid néha banálisnak tűnő nézeteltéréseken alapulnak. Namármost az idearendszernek pont ez a lényege: apróságok sokasága, emlék- és információs mozaikok színes kavalkádja az elménkben. Ha valaki kétségbe vonja az idearendszerünk, a hitünk egy-egy elemének létjogosultágát — bármennyire is apró része annak —, azt az identitásunk elleni támadásként foghatjuk fel.
Az ideaszerünknek van egy belső magja, itt sűrűsödnek össze az esszenciális információk, ami alapján kialakul az önmeghatározásunk, és meg tudjuk fogalmazni: ki vagyok, mi a dolgom az életben, mi fontos számomra. És van a külső héj, ahol azok a idea-elemek találhatóak, amelyek képlékenyek bennünk, nem ragaszkodunk hozzájuk, akár egy beszélgetés hatására újragondoljuk a jelentőségüket.
Az egész hátulütője — ezért is ilyen nehéz tartósan lelkileg stabilnak maradnunk —, hogy a idearendszerünk nagyobbik részére nem látunk rá, tudattalan információkból áll. Tehát csak azt érezzük, hogy valahol ott a mélyben vannak dolgok, amikben erősen hiszünk, aminek a létjogosultságáról meg vagyunk győződve. Ezek adják a mentális stabilitásunkat. Vagy láncra verve tartják a gondolatainkat? Igazándiból csak nézőpont kérdése. A szikla stabil, de egyben mozdíthatatlan; a víznek ellenben lehetetlen állandó formát adni, de még magától is vándorol a természetben. Ugyanígy vannak szikla-lelkű és víz-lelkű emberek, pontosabban a mentális működésünknek vannak szikla- ill. víz tulajdonságú részei.
Idearendszerek összeolvadása
Hogyan kapcsolódik mindez az élő közösség témájához? Sok tapasztalt közösségfejlesztő véleménye, hogy a vallási közösségek a leghatékonyabb együttműködő, vagy akár együttélő közösségek, gondoljunk csak a szerzetesrendekre vagy a somogyvámosi ökofalura, amit Krisna-tudatú hívők működtetnek. Az idearendszerek hátterének fenti kifejtése talán jobban rávilágít ennek okaira. A vallás lényegében egy próbálkozás arra, hogy az ideáink lényegesebb elemeit összefésüljük, és kiemelt érvényességet tulajdonítsunk nekik. Akik pedig ezzel tudnak azonosulni, csatlakoznak a vallási közösséghez. De nem csak a vallást használjuk erre, lényegében minden ideológia vagy valamilyen -izmus egy emberi próbálkozás arra, hogy rendszerbe szervezzük az ideákat. Még egyszer: az idea vagy képzet egy olyan mentális tartalom, amit valóságosnak, érvényesnek, iránymutatónak fogadunk el az életünkben.
Nagyon jól tanulmányozhatóak az ideák a koronavírus járvány kapcsán. Van, aki bizonyos információk alapján meg van győződve arról, hogy veszélyes, más pont az ellenkezőjét gondolja. Nem releváns, hogy az ideánk mennyire megalapozott, van-e úgynevezett tudományos háttere. Ebben a kontextusban a tudományosan megmagyarázott információ is idea, azaz nem független az emberi elme működési sajátosságaitól. Egy információ, amit igazként fogadunk el — és mindegy, hogy ezt mivel indokoljuk. Fontos, hogy megértsük: minden ember így működik, mindenkinek van egy saját idearendszere.
Visszatérve a közösségi alapokhoz: az azonos életfelfogás két ember között tehát lényegében azt jelenti, hogy mindketten hasonló idearendszerrel rendelkeznek. Minél több az átfedés, annál kevesebb olyan konfliktuspotenciál lesz az adott kapcsolatban, ami az idearendszerek közötti különbözőségekből fakad.
Ezzel elérkeztünk a következő közösségi pillérhez: hasonló problémamegoldási mechanizmusok. Ennek azért van jelentősége, mert lehetnek ugyan átfedések, de két idearendszer sosem lesz teljesen azonos. A Földön élő 7,5 milliárd ember hét és fél milliárdnyi idearendszert jelent. Itt tehát előtérbe kerül, hogyan kezeljük a különbözőségeket, hogyan toleráljuk a másik ember idearendszerének a miénkétől merőben más, vagy akár ellentétesnek tűnő elemeit. Itt sem kell feltétlenül elvont dolgokra gondolni, ez teljesen hétköznapi helyzetekben is megnyilvánul. Az én idearendszeremben például a szivacs kifacsart állapotban a mosogatótálca szélére való. És nem szeretem, ha vizesen marad a tálcában. Erre az engem ismerők most valószínűleg elmosolyodnak, mert már mindenki tanúja volt legalább egy esetnek, amikor ezt szóvá tettem. A kérdés az: hogyan teszem szóvá, főleg, ha már huszadik alkalommal fordul elő? Dühösen, számonkérve, vagy akár csapkodva? Vagy kedvesen, humorosan, tudva, hogy itt csak egy olyan dologról van szó, amiben az én idearendszerem másképp működik.
A nagyon eltérő problémamegoldási mechanizmussal rendelkező emberek hosszú távon nem lesznek képesek megmaradni egy közösségben. Az erőszakmentességre törekvő ember, és az indulatkezelési problémákkal küzdő nem való egy közösségbe. Előbbi folyamatosan bántalmazásként fogja megélni az indulatos ember kirohanásait, impulzív kommunikációját. Nem nehéz rálátni, hogy ez tartós konfliktuspotenciált jelent egy közösségben.
Mi kell a hatékony probléma megoldáshoz?
A problémamegoldási mechanizmusainkat olyan tulajdonságok befolyásolják, mint az empátia, a tolerancia, az alkalmazkodóképesség, kommunikációs készségek, és természetesen egy jó adag ön- és emberismeret. Ha például valaki nyitottan kommunikálja az érzéseit, olyan társakat keressen, akik erre szintén képesek. Aki pedig nem tudja nyugodtan végighallgatni mások búját-baját, ne akarjon közösségben élni.
A fent felsorolt tulajdonságok híján nagyon nehéz lesz egy közösségben közös problémamegoldási folyamatokat kitalálni és megvalósítani, márpedig ezek híján egy közösség bukásra van ítélve.
Azt gondolom a saját tapasztalataim alapján, hogy az azonos életfelfogás és a közös problémamegoldási mechanizmusok jelentik minden közösség alfáját és omegáját. A következő két pillér ugyan nem esszenciális, de nélkülük nyögvenyelős a közösségi lét.
Közös célok: talán furcsának tűnhet, hogy a közös célok kialakítása nem került be az esszenciális alapok közé, hiszen a mindennapi életünket a célszerinti közösségek dominálják. Ilyen egy munkahelyi közösség, a lakóközösség, az iskolában az osztályközösség, de ide tartoznak a csapatsportokban létrejövő közösségek is. A közös cél egy fontos együttműködési motiváció lehet egy közösségen belül. De ahogy megszűnik a közös cél, általában a cél köré szerveződő közösségek is megszűnnek. Legfeljebb egyes kapcsolatok maradnak meg belőlük, amik túlmutatnak a célorientáltságon, és például már a közös idearendszereken alapulnak.
Már korábban említettem, hogy a definíciónknak megfelelően a közös érdeklődés is arra vezethető vissza, hogy átfedések vannak az idearendszerünkben, hasonló dolgokat tartunk érdekesnek, mérvadónak az életünkben. Ezen alapulhat a közös célok kitűzése is. Ha nincsenek ezek az átfedések, már a közös célok elméleti egyeztetése is nehéz lesz, a célok megvalósítása érdekében megteendő cselekvések koordinálása pedig még nagyobb kihívás. Ha nem érezzük a másikban, hogy a társunk, nagyon kevés motivációval fogunk rendelkezni ahhoz, hogy egyeztessük vele a teendőket.
Nagyon erős mintázat a idearendszerekben a pénz. Széles körben elfogadott, hogy pénz nélkül nem lehet élni, ez lényegében már kollektív idea. Pedig mindannyian tudjuk, tanultuk, hogy az emberi civilizáció hajnalán sem pénz, sem más csereeszközök nem voltak, és ma is élnek elszeparált esőerdei régiókban törzsek, akik nem ismerik a pénz fogalmát. Boldogtalanul élnek, mert nem utaznak repülőgéppel, nincs okos telefonjuk, és nem a plázába járnak bevásárolni? Aligha. Butábbak nálunk? Nem fogják tudni, mi a négyzetgyök, nem tudnak autót vezetni, de fognak tudni más olyan dolgokat, amiket mi nem. Például nálunk sokkal hatékonyabban, és kevésbé rombolóan együttélni a természettel.
Nem ennek a cikknek a tárgya, hogy elmélyedjünk abban, jó irányt vett-e az emberi civilizáció fejlődése, és evolúciós perspektívából szemlélve akár egy fikarcnyival is életképesebbek vagyunk-e, mint egy őserdei indigén törzs. De érdemes úgy formálnunk az életünket, hogy mindig kellő kritikával viszonyuljunk a hiedelmeinkhez, és képesek legyünk megkérdezni magunktól: tényleg azok a dolgok fontosak az életben, amiket eddig annak gondoltam?
Ha pedig közösségi szinten is képesek vagyunk úgy működni, hogy megmarad ez a nyitottságunk, és a célkitűzéseinkkel tudunk folyamatosan alkalmazkodni a kihívásokhoz, gyorsan egységbe forrnak a közösség tagjai.
Ezzel el érkeztünk a hatékony közösség negyedik pilléréhez, ami a felelősségvállalás. Egy közösség mindig terheket jelent, amiket fel kell vállalni. Cserébe kapjuk meg azokat az előnyöket is, amiket egy közösség jelent: több perspektívából látunk rá egy problémára, összeadódnak az erőforrások, biztonságosabb tereket tudunk létrehozni, mint egyedül.
Fontos, hogy a felelősséget egy közösség minden tagja egyformán érezze és vállalja. Ez elsősorban figyelmet igényel. Képessé kell válni arra, hogy a társaink sorsának alakulását ugyanolyan fontosnak tartsuk, mint a sajátunkat. Ezért figyeljünk arra, mi történik bennük és velük, és beszélgessünk velük arról, hogyan tudjuk egymással megosztani a terheket.
Egy ilyen közösséget létrehozni is nehéz, fenntartani azonban még nagyobb kihívás. Folyamatosan energiát, időt, figyelmet kell fordítanunk arra, hogy élőek maradjanak benne az emberi kapcsolatok, ne mérgesedjenek el konfliktusok, tiszta és nyílt maradjon a kommunikáció.
Személyes kitekintés: milyen élő közösségre vágyom?
Végül röviden bemutatnám a saját példámon keresztül, az évek során mire jutottam magamban azzal kapcsolatban, hogy milyen hiedelmek és problémamegoldási mechanizmusok mentén tudok másokhoz hatékonyan kapcsolódni. Nem vagyok egyszerű eset, mert engem mindig vonzottak a szinte lehetetlen helyzetek, ahol rengeteg energiát kell befektetni a megoldásokba.
Mindig lenyűgöztek az olyan az életközösségek az állat- és növényvilágban, mint a hangyák, méhek, fák. Ahol az egyedek képesek egy olyan kommunikációs és együttműködési egységet létrehozni, amelyen minden külső hatás nyomban végighullámzik, és közösségként, azonnali összefogással reagálnak ezekre. Ezért már régóta az lebeg célként a lelki szemeim előtt, hogy szeretnék tapasztalatokat szerezni azzal kapcsolatban, egy ilyen szimbiotikus rendszer mennyire megvalósítható emberi viszonylatban, hol vannak a gátjai, határai.
Egy ilyen közösség alapjait az alábbi fogalmakkal határozom meg: önzetlenség/altruizmus, az élet szolgálata, megosztás, empátia (együttérzés), mélységi kíváncsiság, érintés, erőszakmentesség.
A fogalmak nagy részét szerintem nem is kell magyarázni, azonban pár dologra kitérnék. A megosztás a birtoklás ellentéte. A mai világ egyik kulcstémája a birtoklásért vívott harc. Természeti erőforrásokat, energiát, földterületet, épületeket, embereket, gondolatokat akarunk birtokolni, kisajátítani. Az “enyém” a modern kort irányító vezérelv. Ezzel szemben a megosztás abból indul ki, hogy minden, ami az életet szolgálja, valamennyiünké. És nem csak az emberé, hanem minden élőlényé, és ebben nincs alá-fölé rendeltségi viszony. Mindent megosztunk egymással, ami nem alapvető a saját létfenntartásunkhoz. Ez nem csak tárgyakra vonatkozik, hanem gondolatokra, érzelmekre is, azaz a pszichés erőforrásokra is.
Ehhez kapcsolódóan: az empátia nem csak az emberekre terjed ki, hanem a természeti környezetünkre is. Ugyanis a valódi empátia egy viszonyulási forma az élethez, és annak minden megnyilvánulásához.
Az érintés esszenciális jelentőségű minden kollektív rendszerben. Nem csak az összetartozás kifejezése, hanem egyben egy intenzív, mélységi kommunikációs forma, ami ősibb minden más ismert kommunikációs formánál. Az egész biológiai evolúció egyik alapja, hogy az érintéssel egymáshoz kapcsolódó részek egyre összetettebb és komplexebben működő egységeket hoznak létre.
A mélységi kíváncsiság lényege: nem csak az érdekel, amit látok, hallok, hanem a láthatatlan, tudattalan folyamatok is. Nem csak a cselekedetet figyelem, hanem kíváncsi vagyok arra is, mi a mozgatórugója. Nem csak a kimondott szót hallom, hanem megpróbálom megérteni, milyen tudattalan folyamatok vezetnek a szó kimondásához.
Nehéz dolgok? Minden bizonnyal. De legalább annyira nehéz kihívások előtt áll az emberiség. Azt gondolom, érdemes megpróbálni minden utat, ami megoldást jelenthet arra, hogy a Föld tartósan mindannyiunk otthona maradhasson.
