Ha úgy érzem, szükségem van valamire, felmegyek a netre, megrendelem, kiszállítják, birtokba veszem. Vagy elmegyek a boltba, és megveszem. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, természetesen pénz kell, amit elő kell teremteni. Ezért dolgozom, néha kedvvel, néha kedvtelenül, de muszáj, hiszen „élni kell”. Van egy hatalmas marketing-gépezet, amelyik folyamatosan az arcomba tolja, hogy szerintük mi mindenre van szükségem. Én meg vagy hiszek nekik, vagy nem, de elég profik ahhoz, hogy ezen rendszeresen el kelljen gondolkoznom. Ha az embernek több pénz van a zsebében, hajlamosabb gyorsabban és többet kiadni.
Az új termék, ami mostantól része az életemnek, a szolgáltatás, amit igénybe vettem, a nyaralós utazás – mind a belső vágyaink (szükségleteink) kielégítését szolgálják. A hiányállapot megszűnése, a vágy kielegítése boldogsághormonokat termel, és azt érezzük: ezért megérte dolgozni.
Dióhéjban így foglalnám össze a fogyasztói társadalom lényegét, működésének pszichés hátterét. Sokunk életének ez az egyik alappillére: a pénz. Rengeteget beszélünk mostanában a fenntarthatóságról, és ennek kapcsán még a városi életem éveiben rendszeresen el kellett gondolkoznom azon, ez mit is jelent pontosan. Nem általánosságban, hanem az én életemben. Arra jutottam, hogy a választ csak tudom erre megadni, ha tisztán látok azzal kapcsolatban: mire van feltétlenül szükségem az életben maradáshoz; mi az, ami nem létszükséglet, de komfortosabbá teszi az életemet; és mi az, ami egész egyszerűen csak luxus.
Mennyi pénz kell az élethez?
Talán azért is haladunk csigatempóban a fenntarthatóság irányába, mert eszméletlenül nehéz konszenzusra jutni abban, mi a válasz a fenti kérdésre. Mindenki máshol húzza meg a határokat a feltétlenül szükséges | komfortosábbá teszi az életemet | luxus között. A konzumtársadalom mókuskerekében pörögve még saját magam tekintetében sem tudtam ezt megválaszolni. Ez volt az egyik oka annak, hogy 2019 tavaszán úgy döntöttem, nyomok egy reset gombot az életemben, és elmegyek egy komfort nélküli közegbe, hogy jobban rálássak erre a témára.
Az első tanulság, amivel Égikertben szembesültem: a fenntartható életmód és a türelmetlenségem nem kompatibilis egymással. Ezen a téren rengeteget tanulok a természettől. Mindennek megvan a fejlődési, átalakulási időtartama és ritmusa, semmit sem lehet sietteni, vagy ha megpróbáljuk, az mindig visszaüt. A vágy jellemzően azonnali kielégülést akar, ha ez nem történik meg, csalódást érzünk. Lényegében teljesen mindegy, hogy mi a vágy tárgya. Rendszeresen visszatérő elem az itteni létemben: de jó lenne ide egy fa, vagy egy virágágyás. De hogyan kerüljön ez ide? Meg kell venni. És bumm, máris benne vagyok a konzumtársadalom körforgásában. Nem vagyok képekes megvárni, amíg valami organikusan bekapcsolódik az életembe. Ennél a példánál maradva: elmegyek a környező erdőkbe, mezőkbe, és gyűjtök magokat vagy magoncokat, amiket felnevelek, majd kiültetek.
Úgy érezzük, ha valami nem valósul meg minél gyorsabban abból, ami megjelenik bennünk vágyként, bénák vagyunk. Hiszen azt tanuljuk a környezetünktől pici korunk óta, hogy csak az számít, amit látunk, amit meg tudunk tapogatni, aminek formája van. Így a pénz lesz az az elsődleges eszköz, aminek a segítségével gyorsan és hatékonyan kielegítjük a vágyainkat, megvalósítjuk azokat a belső mentális képeket, amiket célként definiálunk magunkban.
Minél több hiányérzet halmozódik fel a lelkünkben, annál több pénzre van szükségünk az élethez. Sokszor kompenzálunk is a pénz segítségével: csalódást, szomorúságot (ami az öröm hiányállapota) valamilyen új tárgy vagy élmény birtokbavételével próbálunk kiegyensúlyozni. Még problémásabb, ha gondunk van a szabadság érzésének megélésével, és drága függőségekbe bonyolódunk; a modern marketingnek eleve az az egyik célja, hogy minél több (pszichés) függősséget hozzon létre, hogy azt érezzük, hogy egy bizonyos tárgy vagy élmény nélkül élni sem tudunk.
A pénz körforgása: több vágy – több tárgy – több szemét
Örömre szükségünk van az életben, ez egy olyan alapérzelem, ami segít lelkileg egyensúlyban, testileg egészségesnek maradni. Amit viszont érdemes tudatosan végiggondolnunk: miből áll össze életünk öröm-térképe? Lehet-e helyettesíteni egy sok pénzbe kerülő örömöt olyannal, ami kevesebbe kerül, vagy egyáltalán nem kell érte fizetni? Ugyanis ez lehet a kulcs ahhoz, hogy elmozduljunk egy fenntarthatóbb világ felé.
Ugyanis a vágyaink, szükségleteink kielegítésére létrejött rendszer (ezt hívjuk gazdaságnak) kíméletlenül pörög, és létezésének alapja a profit. Minél olcsóbban megtermelni azt, amit akarunk, és minél többet eladni belőle. Közben pedig ontja magából a szemetünkben a természetbe. Mindegy, hogy szén-dioxid formájában jut a levegőbe, és alakítja át a klímát, vagy mikroműanyagok formájában van a tengerekben, az ivóvizünkben, műtrágyaként a földekben.
Minden vágyunk, amit türelmetlenségünkben azonnal ki akarunk elégíteni, minden öröm, amit pénzért vásárlunk, mérgeket termel, és toxikussá teszi a környezetünket. Mert a természetet organikusan építkezik, rengeteg türelemmel, és nem tud mit kezdeni a „mindent azonnal akarok” emberi mentalitással, és annak következményeivel. Lépésről lépésre haladva tanulom ezt itt Égikertben. Hogy hogyan tudom a vágyaimat környezet-kompatibilissá tenni, egyre jobban csökkenteni az ökológiai lábnyomomat, és megérteni az organikus fejlődés lényegét.
Az élhető világ megteremtése tehát az önismerettel kezdődik: tisztába kell raknunk magunkban, mire van tényleg szükségünk ahhoz, hogy elmondhassuk: boldogok vagyunk. Aztán hagyjunk hátra minél több olyan dolgot, amire feleslegesen költünk, csak azért, mert elhitetik velünk, hogy szükségünk van rá, vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy ezáltal többek és jobbak leszünk…