Egy évvel ezelőtt ezen a napon írtam az első bejegyzésemet Égikert naplójába arról, hogy eldöntöttem: itt maradok. Tartós lakója leszek ennek a térnek, hátrahagyva minden megszokott komfortot. A döntés nem volt egyszerű, és sok kétely volt bennem előtte is, és az első hónapokban is. Most viszont már élvezem, és amikor pár hete megkérdezte valaki tőle: visszaköltöznél-e Pestre, azt válaszoltam: nem. Akkor sem, ha megint lenne rendes fürdőszobád? Akkor sem. Majd idővel lesz itt is…
Mi változott ebben az évben korábbi életemhez képest?
Nagyon nagy lett a csend. Négy évet éltem előtte egy kiscsoportos együttélési projekt keretében 8 emberrel, köztük két ott született gyerkőccel. Hiába volt mindenkinek saját visszavonulási tere, pezsgett az élet, a kommunikáció, mindig voltak megoldandó feladatok: vagy fizikai teendő, vagy orvosolandó konfliktus, lelki bánat. Ehhez képest most nem csak egyedül élek az idő nagy részében, hanem még egy kis falu szélén is. Zajok itt is vannak, csak más jellegűek; az autók állandó háttérzaja helyett időnként egy-egy motorfűrész, fűkasza, vagy szántó-arató traktor. Meg persze a természet hangjai. A Kis-Balaton közelsége miatt rengeteg madár, általam eddig sosem látott fajok is. Évek óta először láttam megint füsti fecskét. A területen vadállatok csapásai vezetnek a völgy alján lévő patakhoz és tóhoz, rendszeresen használják őzek, szarvasok, rókák, ők is hallatják a hangjukat az esti, éjszakai órákban.
Jóval kevesebb a komfort, mondhatni: tartósan a komfortzónámon kívül élek. Egy 28 négyzetméteres régi faház, amelyben csak egyetlen csapból folyik a hidegvíz. A WC-t vödörből kell leönteni, ehhez gyűjtöm a fürdővizet, amit PB-palackos tűzhelyen melegítek. Az egyetlen fűtés egy kicsi olajradiátor, ami a kinti -8 fokos éjszakában 5 fokig tudta melegíteni az egyik szobát. Szerencsére a tél nem volt túl hideg. Idén ebben talán lesz változás, spórolok egy fatüzelésű kályhára. És ha már a spórolásnál tartunk:
A korábbi költségvetésem töredékéből élek. Az első hónapokban önvizsgálatot tartottam, hogy mi az, ami tényleg kell az életembe, és mi az, amire csak megszokásból vagy kényelemből költök. Sorra mondtam le az előfizetéseket, felszámoltam a vállalkozásomat, folyamatosan igazítottam az étrendemen, és az ehhez kapcsolódó bevásárlási szokásaimon. Ahogy az egyik barátom fogalmazott, „gasztro-autista“ lettem, habár ez némi túlzás, mert ugyan korlátozott az alapanyag-készletem, de abból igyekszem változatos ételeket készíteni. Spontán főző lettem, ahol minden fantázia, és nem recept kérdése. Addig faragtam a költségeimet, amíg havi 50-60 ezer forintig jutottam, ebbe az is belefér, hogy havi egy alkalommal felvonatozzak Budapestre. Átlagosan heti 10 ezer forintot költök élelmiszerre és háztartási dolgokra, ez idén nyáron jóval kevesebb lett, ahogy elkezdtek beérni a kerti termények. Ez rengeteg szabadságot ad. Ha kevesebbet költök, kevesebbet is muszáj azért dolgoznom, hogy meglegyen a szükséges bevételem. A felszabaduló időt pedig arra fordíthatom, ami fontos és értékes az életemben. Ez a szabadság magával hozta a kommunikációm és a habitusom átalakulását, erre majd később visszatérek.
Sokat vagyok a természetben. Ez mondjuk nem akkora művészet, mert ahogy kilépek az ajtón, benne vagyok a közepében. Ami új elem az életemben, hogy sokat foglalkozom a természettel. Formálom a telek arculatát, ültetetek, gondozok. Nem lesz belőlem gazdálkodó, tehát sosem fogok nagyüzemben növényeket termeszteni, de ezt a konyhakert méretet, és az abban rejlő tapasztalásokat élvezem. Idén már több száz virághagymát is ültettem, ezek is új élmények számomra. Egy év alatt közel 4000 talicska, azaz kb. 320 köbméter földet mozgattam meg a terület rekultivációja során. Igyekszem figyelni arra, hogy egyensúlyt tartsak a fizikai és a szellemi munka között. Ezzel el is érkeztünk oda, hogy:
Miben változtam én?
Vannak első látásra is egyértelmű változások: fogytam 10 kilót. Mivel tíz fok fölötti külső hőmérsékletnél már csak egy szál alsónadrágban dolgozom kint, a D vitamin elárasztotta a testemet, ami főleg a bőrszínemben mutatkozik meg. Az engem ismerők kissé cinikusan ezt úgy kommentálják, hogy „lassan olyan barna vagy, mint az afrikai menekültjeid“. A fizikai kondícióm talán a 20-as éveim elején volt ilyen jó, egyetlen napot sem voltam beteg ebben az évben. Aggódtam egy kicsit a parlagfű miatt, amiből itt látványosan sok van úton-útfélen, mivel 30 évig erős parlagfű-allergiám volt. De szinte teljesen tünetmentes voltam az idei szezonban is. Még egy megfázásom sem volt, pedig rendes fűtés híján voltak hideg téli reggelek, amikor 6 fok volt a szobában.
Türelmesebb lettem, ugyanakkor aktív és dinamikus, még ha ez elsőre ellentmondásosnak is tűnik. Hozzálassulok a természethez. Nincs miért rohanni, nincs stressz, így bőven van tere felszabadulnia a kreatív energiáknak. Minden nap körbejárom a kertet, figyelem a változásokat, hogyan reagál a természet az egyes beavatkozásokra. Mit fogad be, mit utasít el. Mivel a „munka” már nem kötelező kelléke az életemnek, sokkal nagyobb kedvvel csinálom. Képes vagyok napi 12-16 órát tevékenykedni, de mindig figyelek a testem jelzéseire, nem hajtom túl magam, csak épp rengeteg lett az energiám.
Hallgatok a természetre. Ha bárki megkérdezte tőlem, hogy miben hiszek, fiatal korom óta az volt a válaszom: a természetben, az életben. Sosem akartam gazdálkodni, ellenben mindig érdekeltek a természetben zajló kommunikációs folyamatok. Már gyerekként fogtam a hátizsákot és a sátrat, és elvonultam pár napra az erdőkbe. Nem csak kikapcsolódni, feltöltődni, hanem megfigyelni és tanulni. Most ez vált az életmódommá. Figyelem a természet változásait, az alkalmazkodását, a különböző fajok egymáshoz csiszolódását egy élettérben. Nem tudom megunni. Minél intenzívebb a fókuszom egy-egy folyamaton, annál több mindent értek meg belőle. Tanulom a természet kommunikációját…
